A d v e n t t õ l
v í z k e r e s z t i gRégi karácsonyi szokások Idõszaki kiállítás a Sóstói Múzeumfalu anyagából
A karácsony, Jézus születése a kereszténység legnagyobb ünnepe. Szokásaiban két hagyománykör ötvözõdik: részint a kereszténység elõtti pogány és antik gyökerû képzetek, részint az ünnep keresztény jellegébõl fakadó szokások keverednek. A karácsonyi ünnepkör advent elsõ napjával kezdõdik és vízkeresztig (január 6.) tart. Advent az egyházi év kezdete, a karácsonyi elõkészület négyhetes idõszaka, a Szent András napját (november 30.) követõ vasárnap elõestéjével kezdõdik.
A kiállítás a karácsonyhoz kapcsolódó gazdag szokáskörbõl mutatja be azokat, amelyek a tárgyakon keresztül megragadhatóak: a karácsonyi asztalt, a karácsonyfát, ill. ezt megelõzõen szokásban volt életfa, termõág állításának szokását, a betlehemeseket, csillagjárókat.
A kiállítás elsõ egysége egy görög katolikus szobabelsõt mutat, amint a gazda fogadja a betlehemezõket. A szoba dísze a hagyományosan feldíszített karácsonyfa és az ünnepien megterített asztal, alatta szalma, Jézus születésére emlékezve.
A második egységben egy csillagozó csapatot mutatunk be, amint betérni készülnek egy házba. Ennek a szobarészletnek a berendezése református, itt a mennyezetrõl lelógó fenyõágak az életfát jelképezik.
A legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi szokások közé tartozott a betlehemezés, amely több szereplõs dramatikus játék, az egész megyében ismerték és több helyen ma is gyakorolják. A paraszti betlehemezés
középpontjában a betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes játéka áll. A
dramatikus játék fõ eleme a pásztorjáték, amely a három pásztor, köztük a nagyothalló öreg tréfás párbeszédére épül. A betlehemezés fõ kelléke a templom alakú betlehem, amelyben a Szent Család látható. A pásztorjáték szereplõi: a kistemplomot vivõ két angyal, három pásztor, a szatmári területeken õket egészíti ki a huszár és a betyár alakja.
A betlehemezés sajátos változata a bábtáncoltató betlehem. Magyar nyelvterületen a Dunántúl egyes településein (Balaton és Esztergom környéki, valamint zalai falvak) és a Felsõ-Tiszavidéken fordul elõ.
Megyeszerte elterjedt karácsony esti szokás volt a csillagjárás. A más vidékeken általában vízkereszt napjához kötõdõ háromkirályjárás helyi változata a csillagozás. Az adománygyûjtõ, énekes szokás háromszereplõs, kisebb fiúk házról házra járva egy-két éneket elénekelve köszöntötték az ott lakókat, majd adománykérõ rigmussal zárták a csillagozást. Általában katolikusok jártak csillagozni, de a református és az evangélikus családok is szívesen fogadták õket.
Ma a karácsonyt el sem tudjuk képzelni karácsonyfa nélkül. A karácsonyfa állításának szokása azonban nem régi keletû, Magyarországon elõször 1824-ben Brunswick Teréz martonvásári grófné állított karácsonyfát. A karácsonyfa-állítás szokása német nyelvterület felõl terjedt el Magyarországon, elõször az arisztokrácia, majd a városi polgárság, a falusi értelmiség, végül a parasztság körében honosodott meg. Elõtte karácsonyi életfát, termõágat állítottak, amely az évrõl évre megújuló természet õsi jelképe volt. Általában örökzöldet használtak erre a célra, leggyakoribb volt a fenyõág, de lehetett rozmaring-, nyárfa-, boróka- vagy ledeciaág is. Ezt az életfát a mestergerendára a lámpa mellé kötözték vagy a ház fõ helyén álló „atuzséros" kredenc vagy komód fölé, a falra erõsítették. Az örökzöld ágak helyét fokozatosan a karácsonyfa váltotta fel, a feldíszített fát a mestergerendára akasztották, mint korábban az örökzöld ágat, majd az asztalra helyezett „kicsiny, de csinos karácsonyfát" az ablak alá vagy a sarokba állították.
A kiállítás megtekinthetõ 2000. január 31-ig.A kiállítást rendezte:Dr. Szabó SaroltaSzinyéri Péterné közremûködésével.
